Egy kis élménybeszámoló a kínai útról, a saját szemszögemből.
05:45, Liszt Ferenc, 2A terminál. Várakozás a bécsi járatra, ugyanis bécsi átszállással utazunk Pekingbe, 5 órás bécsi várakozással fűszerezve, melyet internetezéssel, filmnézéssel ütöttünk el. A pekingi járaton majdnem több mint 10 órát utaztunk ami eléggé lefárasztotta mindannyiunkat. Helyi idő szerint körülbelül hajnali 5-re érkeztünjk meg. A gép leszállás után még vagy 25 percig gurult, hogy megtalálja a neki hivatott helyet, ez egyértelműen tükrözi a reptér méreteit. Ha már a méreteknél tartunk... A pekingi repülőtér olyan irdatlan nagy, hogy saját metró „hálozata” van. 3 vonal közlekedik a reptér területén, hogy meggyorsítsa a közlekedést. Ha ez még magában nem is lenne nagy dolog, akkor talán az lehetne a legmegdöbbentőbb, hogy így is 3 percig metróztunk, pedig teljes sebességgel (nyilván nem olyan gyorsan mint a tényleges metró, ez csak ilyen villamos vasút féle) hasította a reggeli levegőt. Miután sikeresen megtaláltuk a csomagjainkat, a kijárathoz indultunk, ahol mér egy tanár „Hanyu Qiao”-s (a verseny kínai neve) táblát lengetett, jelezvén hogy ránk várnak, és készek a fogadásunkra. Ezután néhány csapat társaságában egy minibusszal a hotelbe mentünk. Az út hossza itt se volt rövid, úgy 2 óra alatt értünk oda, ez az idő elég is volt arra, hogy megismerjem a kínai közlekedést. Hááát... én nem vállalnám be a vezetést Peking utcáin, legyen elég annyi, hogy a piros és a zöld lámpa, a táblák és a útfelfestések is csak dísznek vannak. A hotel minősége kifogástalan, egy szavunk se lehet rá. A 8. emeleten egy csarnok található rengeteg kényelmes ülőalkalmatossággal, itt szokás találkozni, ha van valami. Mi magyarok a 6. lakunk, de vannak csapatok akik az 5-en, a tanárok pedig tudomásom szerint a 11.-en. Bárki aki kíváncsi a hotelre bővebben is, az keressen rá nyugodtan a nevére (XIXIYOUYI HOTEL). A szobák egytől-egyig 2 fősek, melyeket teljesen véletlenszerűen osztottak ki. Hatalmas mázlim hogy egy magyar csapattársammal kellett osztoznom a szobán, mert azért voltak elég szerencsétlen párosítások is...
A második Pekingben töltött nap reggelén elkezdődtek a kulturális programok, ekkor már szétválasztottak minket versenyzőket, a szurkolóktól. Az egész versenyző társaságot öt buszba suvasztva indultunk neki a Nagy Falnak. Minden csoportnak volt egy színe illetve egy száma, mi voltunk a negyedik buszba (kínában a 4-es szám igencsak negatív jelentéssel bír), illetve színünk a fekete volt, ez a párosítás nem volt túl megnyugtató, de szerencsére semmi nem történt.
Este még miközben várakoztam a szoba előtt, bulgár lányokkal beszélgettem, akik a harmadik csapattagjukat keresték. Közülük csak egyik tudott angolul, a másik csak nézett, pech hogy pont a szebbik, bár egy szavam se lehet a másikra sem. Aranyos volt mindkettő.
Röpke 5 óra alvás után a telefonom felkeltette a csapattársam, majd a csapattársam engem (ez nálam így szokás, lévén hogy én nem tudok felkelni semmilyen ébresztőre), majd reggeli után a szobatársam megírta a csapat szlogent, és felszálltunk a Nagy Fal felé menő buszra, az utazás csak 1 órát vett igénybe, ami elég gyorsnak számít az itteni körülményekhez képest.
Rengetegen voltak, úgyhogy azt a tervezett 300 métert is több mint 1 óra volt megtenni. Végül egy nagy Hanyu Qiao-s zászlóra az összes versenyző felírta a nevét, utána pedig közös fotózás következett a többi versenyzővel.
Innen egyenesen egy porcelán gyárba látogattunk el, ahol betekintést nyerhettünk abba hogyan is készül néhány értékesebb darab, és amikor azt mondom hogy értékes, akkor azt úgy értem hogy TÉNYLEG értékes, ugyanis miután végignéztük a bolt portékáit, találtunk egy olyan 2-2,5 méter magas darabot, aminek az ára 2,5 millió jüannál is több volt (2,5 millió jüan átszámítva több mint 80 millió forint).
A bolti látogatásunkat befejezve elindultunk ebédelni. Az ebéd során most először találkoztam azzal a jópofa megoldással, hogy hogyan lehet egy asztalon svédasztalt csinálni úgy, hogy bármiből lehessen venni, anélkül hogy akár egy centit is moccani kéne.
Ebéd után a Nyári Palota felé vettük az irányt, az ott eltöltött 4 óra alatt bejártuk a nagy részét, majd elmentünk vacsorázni. Miután visszatértünk a hotelbe, már nem volt semmilyen kötelező kulturális program napirenden, úgyhogy éjfélig kártyával, majd kettőig beszélgetéssel ütöttük el az időt. Ezt egy jelképes 4 órás alvás követett, lévén hogy 7-kor már reggelzni kellett hogy időben elindulhassunk a Tiltott Városba, ahol amúgy akkora tömeg volt hogy egy tűt se lehetett volna leejteni. Ettől függetlenül sikerült 3 óra alatt végigjárni. Ezt követően egy étteremben megebédeltünk majd ellátogattunk a Konfuciusz Intézet központjába. Vacsora után mindenkinek az 5-ik emeletre kellett mennie, egy előadóba, ahol beosztották a 12 csapatot (kínai csillagövi jegyeknek megfelelően elnevezett csoportokba). Ezt úgy intézték, hogy egy nemzetiségből ne legyen egy embernél több egy csapatban. Én a malac csoportba kerültem, noha a kínai csillagjegyem az kakas. Majd holnap kiderül hogy milyen az összetétele... mármint ma... ugyanis ezt is pontosan hajnali 01:31-kor írom. Jelenleg egyedül üldögélek a szobába, mert a többiek elmentek felfedezni az éjszakai életet Pekingbe, én meg azért nem mentem velük mert az amerikai lánnyal beszélgettem vagy másfél órát. Lehengerlő személyisége van, értelmes és még szép is mellé, kár hogy már 00:20-kor elment alduni, nagyon elfoglalt a verseny miatt. Emiatt sajnálom is egy kicsit, mindig tanárok veszik körül, és nincs gyakoratilag csak annyi szabadideje hogy egyen, velem beszélgetni is gondolom csak úgy engedték el 11 előtt, hogy majd 11-kor aludni megy. Szóval lassan ideje nekem is aludni menni, csak megvárom míg kihűl a felforralt csapvíz. Illetve még össze is kell csomagolni, hiszen holnap irány Chongqing! Még rengeteg a tennivaló.. Jó éjt!
Chongqing harmadik reggelénél vagyunk. Az előző két napról azért nem írtam ezelőtt, mert nem volt érdemleges, illetve nem volt rá időm. Az utazás napján semmi nem történt, szervezetten unatkoztunk a reptéren egy jó nagyot. Az egészből talán annyi lenne érdekes, hogy a reptérről 5 busz vitt minket a hotelbe (csak versenyzőket, szurkolók már el vannak tőlünk választva) rendőri felvezetéssel! Miután megérkeztünk lefeküdtünk aludni, mert már lassan éjfél volt.. Én még a szobatársammal (aki hál’isten ugyanaz a magyar csapattag, akivel Pekingben voltam együtt) beszélgettem vagy egy két órát, így sikerült elhúzni a lefekvést úgy fél kettőig... megint. Nem baj, a 4 óra alvás akkor is megvolt. Másnap reggel nem tudtuk hogy mi van, olyan üres volt a hotel reggel 7-kor. Megreggeliztünk, aztán visszamentünk a szobába, majd ismét elaludtunk, egymástól független, véletlenül... 10-ig fel se keltünk. Aztán miután észhez tértünk már tényleg szinte üres volt a hotel. Vártunk egy kicsit, és nem sokára megjelent a Tanárnő és a harmadik magyar csapattag is, és bevattak minket abba, hogy aznap és az azt követő nap, azaz ma, mi fog történni. Ugyanis volt egy meeting, amiről nem tudtunk, lévén hogy tegnap előtt a vacsoránál közölték ezt velük, amit mi meg kihagytunk.
A tegnapi nap igazán megdöbbentő volt. 13:00 óra körül megérkeztünk egy kis középiskolába, ami csak úgy ránézésre 3000 embernek nyújthat oktatási lehetőséget, már csak a méreteit eltekintve. Saccra az épület 3-4-szer akkora mint a jelenlegi iskolám, ami több mint ezer diáknak biztosít oktatást. Itt szembesültem vele hogy mekkora is a szmog, állítólag a mostani annyira nem durva mint szokott lenni, de egy focipályának a végénél álló dolgokat úgy is homályosan látom, hogy én közben a másik végén állok.
Megkezdődtek a próbák, mind a 40 csapat előadta a kb. 10 másodperces bemutatkozását, kétszer. Ezzel eléggé el is ment az idő, úgyhogy lassan már lehetett is készülődni a 20:00-kor kezdődő élő adásra. Mi az utolsó próba után belevittünk elég sok változtatást, úgyhogy amit élőben műveltünk, az egyben próba és főpróba volt egyszerre, merthogy a szobatársamnak az az ötlete támadt, hogyha már tud szaltózni, akkor miért ne vonulna be úgy? Sikerült neki, nagy volt az öröm. Miután a csapatok végeztek a bemutatkozásokkal, elindultak a nekünk illetve a több millió nézőnek szóló előadások. Félelmetes volt egy kicsit számomra az egész. Olyan előadást csináltak 6-7 évesekkel hogy az államat a szék alatt kellett keresgélnem utána... minden lánynak ugyanolyan ruhája volt, és majdnem hogy ugyanúgy nézett ki mindegyik úgy ánblokk. Annyira egyszerre mozogtak hogy hihetetlen volt látni.. mintha valami droid hadsereget láttam volna. Ezenkívűl az amerikai lány is fellépett, akin már látszanak a nyomás jelei, sok terhet róttak rá, csak azért mert jobban beszél kínaiul mint a versenyzők 90%-a és mellé még tipikus sztár alkat. Beszédet is mondott illetve énekelet is, akartam volna vele beszélni este, de ideje nem volt, próbálnia kellett tegnap este is a holnapra... és 22:00 után volt mikor megkérdeztem. Ezek után elindultunk a szállodába, és csak most esett le, hogy mindenhová rendőri felvezetéssel megyünk! Pedig már utazgattunk eleget itt Chongqingben... ennyire vagyok figyelmes.
A mai napi programól már tudok valamit... hát... nem mondom hogy nincs mitől tartanom, de egész nap forgatás lesz megint illetve készülődés. 10-kor már indulunk is. Most 8:27 van, itt ülök az első emeleti ebédlőben, készülődve a reggelihez, de úgy gondoltam ezt a pár sort még „papírra” vetem. Na... lássuk azt a svédasztalt! Lassan amúgy is indulni kell.
17:53 van helyi idő szerint. Most érkeztünk vissza a hotelbe, végeztünk az első fordulóval. Jobban ment mint amire számítottam. Lényegében ma kezdődött meg a verseny... Szép kis nyitó ünnepséget csináltak (megint), annyira látványos volt, hogy azt se tudtam hová nézzek, úgyhogy csak kapkodtam a fejem... de még megnézném vagy ötször, hogy mindent lássak. A versenyről még írok bővebben, most viszont elmegyek vacsorázni.
Időközben megint jártak a szobánkba, kaptunk megint mogyorós ízű tejet, ami kedves gesztus, csak nem lehet meginni... De folytassuk inkább a verseny I. fordulójával. Szabadtéren került megrendezésre az egész, tele volt minden fotóssal, kamerással és rengeteg kínai tinédzserrel és felnőttel, akik csak arra vártak hogy lefotózzanak minket vagy sunyiban a bokorból vagy elénk pózólva „V” betűt alkotva az ujjaikból pucsítva.. Elég ijesztőek tudnak lenni ezek a kínai lányok, ha nem készült rólam 50 közös kép idegen lányokkal, akkor egy sem... és ez még csak az, amire azt mondtam hogy „可以”, azaz „szabad” és tudtam róla hogy most fognak kattogni a gépek.
Mindenki kapott egy kis térképet, azon voltak rajta hogy hol is vannak a feladatok állomásai, ennek alapján kellett megkeresni őket. Persze azért sokat segített a kínai kísérő lány is. (Minden csapat kapott magának egy kínai egyetemista lányt aki segített nekik ezekben.) Persze nem csak a kínai tudást mérték, hanem azt is hogy ki milyen ügyes, mert ahhoz kötötték hogy mennyi kérdést tesznek majd fel nekünk. Pl. ha 5 pálca közül kettőt be tudtunk dobni a vázába másfél méterről, akkor húzhattunk magunknak kérdést, egyébként nem. Mivel 3-an voltuk, ezért max 3-at húzhattunk mindig, mint minden más csapat természetesen, amit együtt kellett hogy megválaszoljunk a bírák előtt, 30 másodperc alatt. 5 ilyen ügyességi forduló volt. Pálcadobás vázába, halak halászása, evőpálcikákkal vizes tálból fekete üveggolyók eltávolítása, vakon sétálgatós valami (ez elég vicces volt) illetve 2 méterről vízes tálba kellett beletalálni pingpong labdával, úgy hogy csak egyszer pattanhatott a földön (ez csak sajnos nekem sikerült, itt elbuktunk 2 pontot, összeségében meg 4-et). Utána vásárolhattunk mindenféle dolgot annak függvényében hogy mennyi kis papírcetlit kaptunk. Ezeket a cetliket minden helyes megfejtésre kaptunk. Én és a szobatársam összesen 10 pár evőpálcikát vettünk, ez tűnt onnan a leghasznosabbnak. Mára ennyi, holnap még lesz városnézés, aztán megkezdődik a II. forduló, melyet a családlátogatás követ. Izgalmas lesz, még sokmindenről fogok írni.
Mai nap azzal telt, hogy elmentünk egy iskolába, ott megnéztük a mi tiszteletünkre megrendezett műsort, melyben vagy 500 kisiskolás részt vett. Félelmetes volt ez is, mindenki egyszerre mozgott, minden tökéletesen alakult... Utána lehetett csatlakozni a kisiskolásokhoz egy kis testmozgásra, akik lelekesen mutogatták a tanult dolgokat. Éppen a szobatársammal sétálgattam az iskola épületében mikor egy maláj fickó mikrofonnal a kezében elkapott mondván most aztán interjú... „Sziasztok! Készíthetünk veletek egy interjút?” - „Háát...” - ”Próbáljatok minél több kínait használni” – „De...” – „Üdvözlöm a kedves nézőket ...” és már nyomta is a szöveget. Nem volt menekvés... Aki ismer tudja hogy nem kenyerem az élőbeszéd, főleg nem akkor ha sokan néznek... kínaiul meg végképp nem. Ezét az interjú is valami ilyesmi lett: „Wo jiao... uhmm.. Daniu. ... Wo shi xionyali ren. ... uhmm ...”, remélem nem látom sehol viszont, de azért érdekes volt az egész. Közben sikerült azt is kiszúrnom hogy van egy kínai, aki gyakorlatilag üldöz engem az orbitális méretű objektívvel megáldott kamerájával és lépten-nyomon fotózgat... ijesztő.
Ezután meglátogattuk a Chongqing Science and Technology Museum-ot, rengeteg érdekes dolgot láthattunk az épületen belül, bár kicsit úgy éreztem magam mintha ötévesen lennék a Csodák Palotájában. A legtöbbje alap fizikai jelenségekre épült, szóval annyira nem mondot újat ott semmi, meg a felét se láttam a dolgoknak hiszen akkora épület hogy a felét se lehet bejárni, és kipróbálni mindent még egy nap alatt sem. A végén viszont kaptunk ajándék kulcstartót amit egyből fel is applikáltam a táskámra.
8:30-kor a CCTV Chongqing-en láthattuk a Hanyuqiao-s adás visszajátszását, érdekes volt magunkat a képernyőn látni... van mit csiszolni a kiejtésemen. Most pedig itt ülök 0:04-kor a gép előtt, készülök a holnapra, mert jön a II. forduló! Erről majd bővebben egy kicsit később, lényeg az hogy holnap már nem a szállóban alszok, hanem a családnál, akit kapok... kicsit izgulok, vajon milyenek lesznek, és mennyire fogom érteni azt a nyelvet amit ők beszélnek... merthogy a chongqing-i akcentus az bizony közel sem mandarin, amit én tanulok. Jó éjt!
Megintcsak itt vagyok, már 21:58 van. Most értem „haza”, a kínai családomhoz. Na de kezdjük az elején, mi is történt ma. Hát sokminden. Épp kelek fel az ébresztőre, mikor látom hogy a szobatársam beszél valamit.. Furcsa volt, mindig én szoktam előbb felkelni. Azt mondta nem aludt szinte semmit, mert egész éjjel rosszul volt, ételmérgezésre gyakadott. Úristen! Úristen! Kétszer is, mert egyrészt beteg lett a szobatársam... ami már magában nem jó, látni ahogy egy másik ember szenved, és nem tudsz rajta segíteni. Másrészt meg ma lesz a verseny II. fordulója, megcsonkítva a magyar csapatot a legjobb emberüktől hatalmas érvágás lenne. Mellesleg csonka csapatért már eleve mínusz pont jár. De ez a legkevesebb... legyen jól és kész, ilyenkor kit izgatnak a pontok meg a verseny.
Reggeli után elindultunk a verseny helyszínére, egy szupermarketbe, ahol az volt a feladatunk hogy 3-6 terméket vegyünk meg az adott témából, majd csináljunk belőle egy legfeljebb 90 másodperces előadást. A mi témánk az „utazás” volt. Végül sikerült előadnunk és egész jó pontot kaptunk rá. Közben most lehetőségem lett volna megint beszélni az amerikai csajjal, mert most mindenki egy helyen volt, ja igen közben kiderült hogy 2 hotelben lakunk párhuzamosan így versenyzők, azért nem látom még a bulgárokat se... De még így is csak fél percet beszéltem vele, mert mindig jött valami kamerás vagy rajongó vagy isten tudja ki és félbeszakított minket, mikor én komoly dolgokról szerettem volna beszélni, ők meg üres fecsegéssel lopták az időt. Időközben rájöttem hogy ez a lány nagyobb ajándék mint gondoltam.
Miután véget ért a verseny, a napokkal ezelőtti sorsoláson eldöntött csapatokba rendeződtünk, majd betömörültünk egy mini buszba, ami elvitt minket egy középiskolába. Azt mondták hogy a középiskolában tanuló diákok közül válogatták ki a családokat ahol majd 3 éjszakát fogunk eltölteni. Ááá! 3 éjszaka! Az nagyon sok lesz... Na mindegy.. valahogy kíhúzom majd angol és magyar szavak nélkül.. majd beszélek akkor magamba. Amikor megérkeztünk az iskolába, néhány diák előadott nekünk valamit, aminek megkaptuk a szövegkönyvét is. Nem értettem miről van szó de azért próbáltam értelmes fejjel szemlélni az eseményeket. Miután véget ért a műsor, egy tanár jött oda hozzánk és közölte, hogy egy hetünk van arra, hogy mi is ugyanezt megtanuljuk, mert ezt fogjuk előadni a III. fordulóban, ez lesz a 8 perces előadásunk ami majd lemegy a TV-ben. Majd azt is közölték hogy hétfőn, ma szombat van, valamit mindenkinek elő kell adnia (?) egyedül az összes diák előtt, vagy valami ilyesmit értettem. Na már kezdek fázni az egésztől.
Beszéljünk inkább a családról. Egy kínai nyelvtanárt kaptam „anyukának” aki amúgy mosolygós meg rendes, de ha belelendül a dologba, akkor egy szavát se fogom érteni, főleg hogy nagyon erős a Chongqing-i akcentusa. Mondta hogy 1 évvel idősebb vagyok a fiánál. Aztán jött egy figura, akinek az arca elég ismerős volt számomra, és mondta hogy elvisz minket. Beültünk egy elég jó kocsiba, aztán megálltunk egy étterem előtt, olyan este 6-7 óra körül lehetett az idő. Idő közben 2 csaj is csatlakozott hozzánk, akik nem néztek ki nálam sokkal idősebbnek, de kiderült róluk később hogy az egyik 26 éves a másik még ennél is idősebb. Az egyik ezek közül egy angol tanár! Éljen! Megmenekültem! Fogok tudni kommunikálni az emberekkel, és nem fogom magamat úgy érezni mintha űrlények között lennék. Aztán kiderült hogy a csaj annyira tud csak angolul, hogy alap doglokat meg lehet vele vitatni. Kicsit összetettebb dolgokat már nem ért. Pl.: Előjött az a téma hogy mindenkinek csak egy gyereke lehet. Erre én megkérdeztem valamit ami, már régóta fúrta az oldalam, mi van ha valaki ikreket vár? Az egyiket eliminiálni kell, vagy mi? A csaj nem értette meg amit kérdeztem, azt hajtogatta hogy „Nem-nem! Csak egy lehet!”... Máig kíváncsi vagyok a válaszra.. Vacsora közben, csak kínaikkal körülvéve, először éreztem honvágyat. Azóta bennem motoszkál, változó intenzitással.
Hazafelé az étteremből megnéztük Chongqing centrumát. Nagyon daráltak nekem valamit, de nem igazán fogtam az adást. Aztán elérkeztünk egy nagy térre, ahol a földön egy csomó kis luk volt. Elindult a zene, és 5 percre rá már 40 méter magas vízoszlopok emelkedtek a magasba, a zene ritmusára. Elképesztő látvány volt. Kicsit úgy éreztem magam mintha Amerikába lettem volna... rengeteg ember és óriási épület.. Hát persze, Chongqing egy kis városka, csupán 30+ millió lakossal, így „csak” háromszor annyian laknak ebben a városban mint Magyarországon összesen. Ekkor már olyan elképesztő szmog volt, hogy voltak épületek aminek a tetejét se láttam...
Megérkeztünk „haza”, szép nagy lakás, csak egy kicsit hideg. Najó nem... nagyon hideg. Valamiért ezek ezt szeretik. A szobámat látszik hogy nem az én tiszteletemre rendezték be, szép, fodros, virágos, rózsaszínű függöny libeg az ablakokban. Ágyneműm is hasonló mintázatú. Van még egy fura tükör is a szobában, nagyon pöpec kis állvány áll, és maga a tükör 70-80 cm magas lehet, és 20 cm széles.. Nem tudom mire jó, kb csak az arcomat látom benne normálisan. Itt lakik még a kínai tanárnőnek a fia is, aki igazából 15 éves, és 11-es valamilyen kollégiumban, csak hétvégére jöhet haza. Kicsit idegbeteg (erőteljesen pislog minden percben kb olyan 100szor), de amúgy nagyon rendes és jószándékú. Belenéztem a tankönyveibe... hááát... nem szeretnék Kínában középiskolás lenni. Kb. úgy tanulnak mindent mint mi a fizikát, csak itt még komolyan is kell venni. A lényeg az hogy 4 éve tanul angolul, és elég jól tud, de mondom neki hogy hozzám kínaiul beszéljen azért vagyok itt. Erre ő - „Okay... Now come and watch this ...”... no mindegy.
Idő közben valami rokon nő is megérkezett és hozta az 4-6 éves kislányát, akit úgy ismertem meg hogy mikor jöttem ki a szobámból valami nekiment a combomnak. Egyszerűen kiesett a látóteremből, olyan kicsi volt... rámnézett, majd gyorsan elszaladt... megijedt tőlem. Na nem gond, legalább nem kell vele játszani.
Ebédnél rájöttem, hogy a kínaiaknál az evésre egyszerűen nincsenek szabályok... vagy azokat fehér ember nem annak nevezi. Amikor megjött a kaja az asztalhoz, valamiféle ollós jószággal néztem farkasszemet. Hirtelen azt se tudtam hogy ordítsak egyet és elszaladjak, vagy fogjam az evőpálcikám és szúrjam le vele, nehogy még rám ugorjon. Ilyet még nem igazán ettem, szal körbenéztem hogy is kéne ezt megenni pálcikákkal. Megkérdeztem a szomszédom, aki nagyon lelekesen elkezdte magyarázni hogy hogyan is kéne ezt csinálni... mindeközben egy láb lógott ki a szájából.
Már másnap du. 16:50 van... nagyon sok minden történt azóta, de sajnos nem tudom leírni, legalábbis most nem, mert mindjárt lemerülök... ugyanis az itteni hálozatba nem illik bele a töltő, míg a hotelben lévőben működött... nem értem, ugynaz mindkettő.
17:43.. addig erőszakoskodtam a konnektorral hogy már megy. Éljen! Végre elkezdhetem írni mi is történt tegnap ill. ma. Ott hagytam abba, hogy éppen valami soklábú dolgot kaptam a tányéromra, ami szőrös volt és ez az egész valami löttyben úszott, úgyhogy nagyon szépen himbálozott a sokezer szőrszáll ezen a főtt jószágon miközben mozgott az asztal, ínycsiklandozó látvány volt. Miközben én pálcikákkal próbáltam volna kiügyeskedni a dolgot, láttam hogy a szomszédaim már nekiestek kézzel.. uhh.. mi lesz ebből? Ropogtak szegény jószág testrészei, utána meg repültek... lévén hogy az ehetetlen dolgokat ki kell köpni.. szóval amikor elrepült előttem az első szétcincált láb (esik ahova esik..), akkor egy kicsit kétségbeestem. Ebéd után persze a maradékok mindenhol megtalálhatóak voltak, csak a tányérokon nem... de hát ez itt így szokás. Nem túl nehéz megtanulni az asztalnál helyesen viselkedni, úgy érzem. Ebéd utána tanulgattam valami szöveget, amit ha jól sejtem nekem kell majd élő adásban szavalnom, ha jól értettem valami Mao Zedong költemény. Remek. Persze alig értek belőle valamit... Az egész szöveg kb. Chengyu-kből áll (kifejezések), aztán persze segítségemre sietett a családanya, és lelkesen elmagyarázta (természetesen kínaiul) hogy miről is van szó. Ebből csak annyit tudtam meg, hogy halat evett 20 perce, ezt is csak a beszélgetés közben megjelenő illatokból tudtam kikövetkeztetni. Na de mindegy, majd megértem valamikor.. most csak tudjam elmondani. Bár azért örülnék ha tudnám mit is fogok szavalni.. Aztán még vacsora előtt valamit nagyon magyaráztak a CQTV-vel kapcsolatban (helyi TV csatorna), gondoltam hogy nem sokára le fogják adni a TV-ben a II. (bevásárlós) fordulót, aztán majd azt nézzük meg együtt a holnapi (vagyis mai) nap folyamán. Mondom oké, ez laza lesz.
Este a kínai gyerek elhívott vásárolni a helyi szupermarketben, mondtam hogy oké, menjünk. Mikor kimentünk a kapun, vagy 5-10 percet sétáltunk egy park szerűségben.. Mondom mi van itt? Hol a civilizáció? Aztán elérkeztünk egy kapuhoz, ahol őr felügyelt a ki- és bemenő gyalagosokra, illetve az autósokra. Ahá! Most már értem. Ez egy elkerített környék lesz. Jó tudni hogy ilyen biztonságos helyen van ez a család. A szupermarketek egészen hasonlóak mint nálunk, kivéve hogy nem kell pénz a beávásárló kocsihoz, illetve hogy van vagy 100 TV az üzletben, ami irdatlan hangos és idegesítő reklámot tol mindenki agyába. Ezen felül minden élelmiszer úgy néz ki mintha műanyagból lenne.. nagyon remélem hogy csak kinézetre olyanok, bár azért vannak sejtéseim a dolgokról... Vásároltam egy-két apróságot a hazaiknak, nem is került sokba (relatíve), összesen 80 jüant (2400 forint kb.) fizettem.
Másnap reggel (vagyis ma reggel) miközben kijöttem a szobából valaki hangosan rámköszönt „Nihao Daniu!”, oda se néztem, mondom „Nihao!” (amúgy se láttam volna semmit, kontaklencse nélkül...). Megkezdtem a fogmosást, közben egy kis cigi szagot éreztem.. furcsa.. nem is dohányoznak. Na mindegy. Utána belenéztem a tükörbe és láttam valami fura kicsi piros fényt. Atya... úr... isten! Ez nem lehet... Nem-nem-nem... megállt bennem az ütő. Nem... biztosan csak rémeket látok, hátra fordulok és semmi nem lesz ott, gondoltam magamban, úgyhogy hátrafordultam. Egy fickó állt velem szembe, cigivel az egyik kezében, a másik kezében egy óriási kamerával. Neeee!! Ennyire nem lehetek szerencsétlen!! Azt még most sem tudom, hogy csak én vagyok az egyetlen ilyen balszerencsés, vagy más is kapott CQTV-s operatőrt a családjához. Jobb öltet híján gyorsan visszakaptam a fejem és folytattam a félbehagyott tevékenységem. Futkorásztak a fejembe a gondolatok.. mi lesz ha most rögtön meginterjúvol? Annyit tudok mondani hogy „Wo jiao Daniu!” ami 1,5 év tanulás után édeskevés még tőlem is. Egy kis időnyerést akartam, úgyhogy addig mostam a fogam, amíg az operatőr meg nem unta, és a piros fény el nem tűnt. Na most mi lesz? Hova fussak? Elmegyek reggelizni, gyorsan bekajálok hátha nem veszi észre. Leülök az asztalhoz, sehol sincs az operatőr, csak egy másik fura fickó, hasonló öltözetben, de hálisten neki nincs kamerája, akkor most aztán kajálni kell, de nagyon gyorsan! Épp kiügyetlenkedtem a második jiaozi-t a tányérból evőpálcikákkal, amikor a szemem sarkába megláttam valami nagy fekete cuccot. Na ne... Ilyen nincs. Kicsit elfordítom a fejem és az arcomtól kb 20 centire látom a hatalmas kamerát! Najó... ez kész... megpróbálok mostantól nem figyelni rá.. úgyse fog elmenni, ez a munkája.
Reggeli után el kellett kísérjük a gyereket az oboa órájára, mindig azt nyúzza napközben is... Az operatőrök persze loholtak utánunk egy másik kocsival, mi lesz ebből.. istenem. Végigültem az oboa órát, ami számomra elég unalmas volt úgyhogy fontosabb dolgokon gondolkodtam időközben, legalább értelmes fejet vághattam, mert a kamera persze itt is forgott, körbe-körbe ment az operatőr.
Miután itt végeztünk, elementünk egy múzeumba (China Three Gorges Museum, Chongqing). Mászkálgatunk egy csomót, aztán nagyon kezdenek mutogatni egy európai lányra, aki szintén engem néz és mosolyog. Most mi van? Gondoltam visszamosolygok, abból baj nem lehet. Mikor közelebb értünk hozzájuk megérettem mi van, Ő is egy versenyző volt, és éppen Ő is ott járt ahol én a családjával. Ciki hogy 1 hét együttlét után még mindig nem ismerem meg a versenyzőket, bár őt még nem láttam az biztos. Nem gond, menjünk tovább. Aztán ahogy megyünk tovább megint találkoztunk egy versenyzővel, Őt már felismertem, egy csapatban leszek vele a III. fordulónál, Ő is a malacosoknál van, pont mint én. Vele még beszélgettem is egy kicsit angolul, azt hiszem Jordán. Hoppá! Hová lett az operatőr aki eddig engem követett? Lehet hogy megmenekültem? Ez az! Hirtelen nagy kő esett le a szívemről. Viszont korai volt az öröm... ahogy kiértünk a múzeumból az operatőr már ott várt, kamerával a vállán, amin egy pici pont pirosan világított... Ah... The show must go on... Ezután elmentünk valami jópofa helyre, ahol mindenféle kézzel alkotott dolgot lehetett válogatni. Itt láttam 18 jüanért egy szarvas csontból készített fésűt, amibe ingyen belekarcolják az ember nevét, úgyhogy gondoltam 500 forintot megér nekem egy ilyen kis ajádnék magamnak, úgyse költöttem szinte semmit sem, ahhoz képest hogy mennyi költőpénzt kaptam. Miközben itt kolbászoltunk megint találkoztam egy europiddal, aki szintén egy Hanyuqiao-s versenyző volt, Őt se ismertem fel. Jó vagyok. Ahogy nézelődtem, valami idióta jelmezbe öltözőtt ember üvöltött rám, de olyat hogy majdnem ott hagytam magamból egy darabot. Elvileg valami régi idők hadvezérének volt öltözve és úgy járt-kelt, népszerűsítve ezzel az egyik közeli kis boltot. Durva volt... de az igazán durva csak ezután következett, eljött amitől féltem: Az operatőr előkapta a mikrofonját, és mondta hogy most már jöhet az interjú, van elég felvétele. Pff... itt a vég, beugrok a Jangcébe és elúszok valahová messzire. Mire feleszméltem már nálam volt a mikrofon, és a piros fényt adó kis lámpa megkezdte működését... Az elején csak néztem, most mi legyen... Aztán elkezdtem bemutatkozni, és mire kimondtam azt hogy „Wo de zhongwen mingzi jiao Daniu...” már egy csinos kis tömeg gyűlt oda körénk, akik hangosan üvöltöztek, és nevettek az ügyetlenkedésemen... Kék halál... nem is lett belőle interjú. Ez elég kellemetlen volt, de hát nem tudom mit várnak attól, aki 1,5 éve tanulja ezt a nyelvet.. pardon.. én mandarint tanulok 1,5 éve, nem pedig ezt a chongqing-i valamit, amivel próbálnak nekem vartyogni, ez is kicsit megnehezítette a dolgom. Na nem mintha amúgy akkora király interjú alany lennék..
Ezután elmentünk ebédelni egy olyan étterembe, ami a Jangcén úszik, egy ilyen 6 emeletes óriás hajót kell elképzelni, de sajnos ki volt kötve, szal nem mozogtunk. Az oda vezető út volt csak érdekes, úgy dülöngélt alattam az a fura járóplatform, hogy komolyan féltem, nehogy beleessek a hideg és koszos Jangcébe. Amúgy most hogy így eszembe jutott.. az éttermek itt akkorák, hogy mindegyik jóra való étterem legalább 5 emeletes... és ahol eddig voltam, azok majdnem mindig tele voltak. Óriási itt az igény az éttermekre, rengeteg embert szolgának ki, és rengeteg embert foglalkoztatnak. Erről is csak az jut eszembe, hogy ahogy mászkálok itt Chongqingben azt látom hogy minden 10. épület építés alatt áll. Elég durva... nem véleten hogy ezért is cserélik le három havonta a térképeket itt a helyiek, hiszen amelyik annál öregebb, az már elavult. Dióhéjban: Chongqing rohamosan fejlődik.
Ebéd közben próbáltam annyit enni, amennyi csak belémfért (kínaiknál udvariatlanság keveset enni), már majdnem kidurrantam, úgyhogy gondoltam elégedetten hátradőlök hogy most nem okoztam csalódást. Hát de... megint hallgathattam hogy ez milyen rossz az egészségemnek, hogy én ilyen keveset eszem, meg hogy akinek ilyen neve van (Daniu – Nagy Bivaly) az legyen hű a nevéhez és egyen eleget. Én meg csak néztem, mozdulni alig bírtam... Kiderült hogy ez csak az előétel volt.. Ezek meg csak ettek, és ettek, és ettek, és ettek, és fogyott a kaja rohamosan. Komolyan nem is értem hova megy az a sokminden? Elküldik valami másik dimenzióba? A gyerek kb. háromszor (ha nem négyszer) annyit evett mint én, és már most itt mondja hogy éhes... mikor kb. fele akkora mint én. Hihetetlen. Közben persze operatőr barátunk is aktívkodott úgyhogy itt se tudtam nyugodtan lenni. A másik érdekes hogy itt is kaptunk valami tejfélét, aminek mogyoró íze volt.. Itt gondoltam ez valami helyi „finomság”, mert a hotelben is valami ilyesmivel fogadtak minket. Most pedig itt ülök a szobámba, gondolom nem sokára elindulunk vacsorázni, hiszen már 19:06 van, elvileg ma valami helyi specialitást fogunk enni, ami elég csípős.
21:50, megérkeztünk a vacsorából. Egy kisebb étterembe mentünk, ahol speciális asztalok voltak elhelyezve, lehetne úgy is fogalmazni, hogy az asztalok közepén egy-egy gáztűzhely volt, amit körbeültünk. A pincér szépen begyújtotta, majd belerakott egy nagy kondért, amiben valami vörös zsíros lé úszott, és abba belerakott egy kisebb kondért, amiben valami barátságosabb színű folyadék volt. Utána megérkeztek a hozzávalók, ha jól láttam mindegyik nyers volt, vagy csak épphogy nyers. Ezt valahogy úgy kell enni, hogy miközben a kondérban lévő lötty felforr, amit szeretnék enni, azt belelógatom, vagy beledobom egy kis időre a kondérba. Miután kivettük, valami olajfélében megforgatjuk, amiben előzőleg egy kis ecetes ízű öntetet meg egy kis fokhagymát raktunk, és jó ízűen elfogyasztjuk. Ha jól sejtem a vöröses, furcsa hanggal rotyogó, lötyiben megáztatva a falatot nyeri el azt a jellegzetes Chongqing-i ízt az étel, amiről annyit beszéltek. Én nem nagyon mártogattam a dolgokat abba, valahogy olyan ehetetlenül zsíros lett tőle az étel, hogy az engem nem vonzott. Csípősnek annyira nem csípett... úgyhogy biztos, azt a keveset is amit megáztattam ebben a lötyiben, a rossz részébe mártottam.
Alapjába véve élveztem hogy itt lehettem, soha senki nem bánt velem így ismeretlenként, de azért örülök hogy holnap már láthatom a többieket is, és visszatérhetek a hotelbe, lesz mit megbeszélnem velük, ugyanis itt a családnál végre volt időm mély dolgokról is gondolkodnom, amikor elvonultam a szobámba, mint pl. most, senki sem zavart meg, így volt elég időm ilyen dolgokra. Mondhatnánk hogy hülye vagyok hogy itt gépelek, és nem pedig kínaiul társalgok... de már annyit beszéltem ma, hogy teljesen leszívta az agyam... nagyon eszi az ember energiáját a kínaiakkal való társalgás. Ma már du. 4-kor le tudtam volna feküdni... Úgyhogy szerintem már megyek is aludni. Jó éjt mindenkinek!
2 nappal később járunk, megint csak lesz miről írnom. Kezdjük is a tegnap reggellel, 7:15-kor bejön a gyerek a szobámba, és felpöcköl, mondván hogy negyed óra múlva indulunk a suliba. Mondom mi?! Normális hogy ilyenkor kelt fel? Nincs benn a szemem, nem látok semmit, nem ettem semmit, nem pakoltam össze egy kicsit sem, nem adtam át az ajándékom amit nekik szántam és még sorolhatnám... Kutyafuttába elintéztem mindent, kindertojást elfeljtettem odaadni (Kínában ugyanis kindertojás nincs, gondoltam viszek majd a gyereknek), úgyhogy a szobatársammal felfaltuk őket később. Aztán bevittek a suliba... Az iskola amúgy viszonylagosan elég kicsi, csupán 3000-en tanulnak ott és 250 tanár van. Az iskolába érve tudtuk meg, hogy az egész iskola előtt kell egyenként bemutatkoznunk, kínaiul... Nee! Ilyen nincs. Mindegy... valahogy túltéltem... Aztán elkezdődtek a próbák, mindenki megkapta a szövegét, és az iskola tornatermében, gimnazista segítőkkel együtt megpróbáltuk eljátszani az előadást. Mindenki kapott egy mikrofont, amire egy erősítő volt kötve, ezt mindenkinek saját magára kellett applikálnia. Egész nap próba volt, kisebb szünetekkel, mindennel ellátak minket a próbák idején, volt enni-, innivaló meg kedves társaság is. Minden kínai tanuló lelkesen tanítgatta a neki kiosztott versenyzőnek a szövegét ill. a táncát. Máig nem tudom rendesen a táncom, pedig holnap után előadás, élőben, több százmillió néző szeme láttára... Jó lesz. Az egyik szünetben viszont osztálylátogatás volt... Bevittek egy osztályba 3 társammal együtt, és mondták hogy beszélgessek az ottaniakkal, majd hirtelen megfogtak és kirántottak onnan, és belöktek egy terembe. Bementem, a terem full tele van (olyan 35-40, 18 éves kínaiakkal, akik amúgy 13 évesnek SE néztek ki), körbenézek hogy hol a segítség, sehol.. egyedül álltam ott. Elég kellemetlen 10 perc következett ezután... persze azért segítségemre sietett egy-két tanár aki valamennyire megértette azt amit vartyogtam. Közben persze villogtak a vakuk, forogtak a kamerák...Valahogy sikerült túlélnem. Aztán persze jött a roham, közös képek meg hasonlók... Aranyosak, lelkesek meg minden, de örültem amikor végre kiszabadultam onnan. Este megint hot pot-ot mentünk enni, most már a csapattal. Itt nem egy közös gáztűzhely volt, hanem mindenkinek volt egy kis gáztűzhelye. Másnap (vagyis ma) megint próbálni indultunk már 8:25-kor innen a hotel elől. A próbák már jobban mentek mint tegnap, de még mindig van mit csiszolni rajtuk. Pihenőidőben kaptam a rossz hírt, hogy ma is osztálylátogatás lesz, mondom magamba „Nee...”... Oké, valahogy sikerült végeznem az első osztállyal, és kaptam tőlük 2 ajándékot is. Valami helyi édesség félét, amit a szobatársamnak elégg bejön, nekem kevésbé, de viszek belőle haza is, és még egy kínai sakkot. Nagy kő esett le a szívemről, amikor végre kiléphettem az osztályteremből, de megint csak korai volt az öröm, mert már benne is voltam valami ismeretlen tömegben, ami egyszerűen besodort egy osztályterembe, és megint ott álltam egyes-egyedül egy osztály kínai előtt, akik üvöltve tapsoltak nekem... Jut eszembe, a tegnapi osztálylátogatás alkalmavál is kaptam egy ajándékot, egy kislány felállt miközben én beszéltem, és elindult felém egy általa készített rózsával... nem éreztem még magam ilyen kellemetlen helyzetben... mit kell ilyenkor csinálni itt, a távol-keleten, vagy úgy amúgy? Valahogy megoldottam a szituációt, de már nem emlékszem hogy, mindenesetre megtapsoltak érte (mint amúgy bármiért). Elég mutatós darab amúgy, úgyhogy fel is raktam a pulóveremre, hátha elriasztja a többit tőlem. Hatástalan... na mindegy. Ott tartottam, hogy mire feleszméltem a mai osztálylátogatásból, már a második osztályban vagyok, ahol a tanár is ott van, és mogorva arccal figyel. Hajajj mi lesz ebből.. 5 percig szórakoztatom a jónépet, majd megszólal a tanár, és valami olyat kérdez kínaiul, hogy mellettem álló kínai, aki angol tanár, se tudja lefordítani, de valami olyasmit kérdezhetett hogy milyen Magyarország politikai berendezkedése... legalábbis arra következtettem az angol tanár makogásából. Erre inkább csak egy „Nem értem.”-el fűszerezett mosollyal válaszoltam, láttam hogy nem tetszett neki, de jobb ez így. Utána itt is kaptam két ajándékot, egy szépen megrajzolt kínai nőt, tradiciónális ruhában és egy kínai csomót. Most már tényleg kezdtem magam elég kényelmetlül érezni, de hál’isten betrappolt a terembe a gimnazista segítőm és mondta hogy menni kell. Hát mondtam ha menni kell, hát menni kell, „sajnos” nincs mit tenni, úgyhogy gyorsan kinyargaltam a teremből, és megint láttam hogy egy tömeg tart felém. Na ne, több ilyen már ki nem bírok, odafordultam a segítőmhöz és csak annyit mondtam „Segíts!”, erre ő vette az adást és kihúzott a tömegből, közben ezt mondta: „Okhay, lhecc gó tu dhö nehszt vhán.”. Najó mondom nincs más hátra, többet én nem bírok ki ebből, megmondtam neki, hogy most gyakorolnom kell a táncot, mert az mindennél fontosabb. Mire feleszméltem már újra a tornateremben voltam, és egy kis műanyag széken ültem Sprite-al a kezemben. Köszönöm Istenem! ... Megkezdődtek ismét a próbák, ez megint eltartott egy darabig, aztán elérkezett a hosszú szünet ideje. Kaptunk labdát, úgyhogy lehetett focizni a kínaikkal a fél megye nagyságú focipályájukon. Fantasztikus labdaérzékemnek köszönhetően 2 perc után földre kerültem, úgyhogy inkább elmentem fekvőtámaszoztam egy kicsit, mozgás gyanánt. Ezek után a változatosság kedvéért próbák következtek. Aztán miután készülődtünk a vacsorához megint megrohamozott egy rakás kínai csaj, akik megígértették velem hogy holnap bemegy majd hozzájuk és elbeszélgethetnek velem, mondtam hogy jól van. Aztán este a kínai Pizzahut-ba mentünk vacsorázni, nem értem miért... Európában is van Pizzahut, ha már Kínában vagyunk együnk kínait.. basszus! Na mindegy. Itt döbbentem hogy mennyire keveset eszem itt Kínában, amikor a pizzából csak 2,5 szeletet bírtam megenni (32 cm) és utána tele lettem. A mellettem ülő cupkafejű 50 kilós ázsiai evett meg 3-at... pedig éhes voltam.
Október 26.-a van. (Mostmár pont nem, ugyanis 0:05-kor gépelek, már megint...) Utolsó nap az élő adás előtt, a próbák már egy kicsit feszítettebbek mint eddig, meg úgy mindenki kicsit ferde szemmel néz (még az alapjáratnál is ferdébben). Mai nap is elláttak minket mindennel, furikáztak minket mindenhová és még a hosszú pihenőidőnkben játszhattunk az iskola focicsapatával is. Kína nem a focijáról híres, ez ma is érződött, de legalább játszottunk egy jót. Eközben egy egész kis csinos tömeg gyűlt össze, hogy nézze az európaikat „focizni”. (Sikerélménynek éltem meg, hogy a fél óra alatt egyszer se sikerült a labdára lépve elvágodnóm.) Ezután rájöttem hogy nem tudom a szavamat tartani, hogy meglátogatom azt az osztályt ahonnan a lányok tegnap megrohamoztak, mert már így is 15:00 volt, és még próbának kellett lennie, méghozzá nem is kevésnek. Időközben megérkeztek a lányok, és átadták az ajándékot, amit nekem szántak, tudták hogy nincs időm arra hogy meglátogassam őket, ezért jöttek. Amúgy a kínai diákok baromi elfoglaltak, elmondásuk szerint minden nap 9 órájuk van, és rengeteg leckét kapnak, annyit hogy egészen késő estig nem is foglalkoznak mással, csak az iskolai dolgokkal. Igaz az is, hogy az órák itt 40 percesek, viszont a szünetek is 5 perccel rövidebbek, így csak dél előtt van már 5 órájuk. Sokat kell majd pótolnia azoknak, akik nekünk segítettek a felkészülésben. Baromi hálás vagyok nekik, elképesztő volt látni őket hogy micsoda odaadással vannak a saját nyelvük iránt, és mennyit megtesznek azért hogy mi is elsajátítsuk a dolgokat. Csak nekem vagy egyszerre 5 kínai magyarázott egy újságcikket kb. 2 karakterenként, hogy megértsem. Megkértem őket hogy segítsenek, és amíg végig nem mentünk a cikken, ők segítettek. Érdekes hogy valahogy mindig az az érzés van bennem amikor körülvesznek engem, mintha gyerekek közt lennék, pedig nem. Úgyanúgy 16-17 évesek mint én, mégis valahogy teljesen mást látok bennük/rajtuk. Viselkedésre és kinézetre se közelítik meg az európai 15 éveseket, úgy látszik kicsit később érnek. Viszont amit tisztelek bennük, hogy őszinte odaadással vannak a saját országuk, nyelvük és kultúrájukat iránt, más az értékrendjük mint európai társaiknak. Innentől kezdve számomra nem kérdőjeles, hogy kié lesz a jövő évtizedeken belűl... amikor ez az általam látott ázsiai/európai generáció lesz a meghatározó tényező. Na de megyek is aludni, mert holnap élő adásban leszünk... Jó éjt!
Másnap 23:50 van. Reggel 9:20-kor indultunk el az iskolába, ahol a megnyitót tartották, ott lesz az élő adás is. Amikor megérkeztünk épp az egyik csapat próbált, aztán jöttünk mi. Egy fél órás próbát lenyomtunk, ami nem ment teljesen zökkenőmentesen... Aztán még néztük ahogyan mások próbálnak, eléggé szervezett unatkozás jellege volt a dolognak, úgyhogy én inkább sétálgattam minthogy a többiek próbáját nézzem. Ebéd után, ami kb. du. 1-kor volt, közölték hogy 1,5 óra van hátra... az élő adásig. Mi van? Ez volt a főpróbánk? Izgis lesz... Főleg hogy én az átöltözésemet még nem is próbáltam el, hogy mennyi idő... Na mindegy. Lesz ami lesz. Aztán rájöttem, hogy miközben nadrágot cserélek aközben a rajtam lévő mikrofon kicsit zavarni fog, úgyhogy ezt is le kellett szerveznem kínaiul, nem volt egyszerű feladat. Majd mikor elkezdődtek az előadások (mi voltunk az utolsók, 12. előadás) a 7. után kirángattak minket, majd elmentünk az ebédlőbe, ahol próbáltunk még egy utolsót, majd beleírtunk még egy pár új dolgot, csak úgy az izgalom kedvéért, az élő adás előtt kb 15 perccel. Amikor sorban álltam a mikrofonért, egy lány jött oda hozzám, kiderült hogy ő is magyar, és itt tanul már 2 hónapja, kb. ennyit sikerült róla megtudnom, mert már jöttek is ki a 11. előadásról úgyhogy eljött a mi időnk... hajajj, de legalább nem egyedül leszek. Mikor megkaptuk a mikrofonokat, elmondták hogy egy szót sem szólhatunk a backstage-ben, mert minden ki van hangosítva, és nem akarják hogy élőben is olyan történjen mint ami az egyik csapat főpróbáján volt, valaki ugyanis egy „epic fuck”-al jellemezte csapattársa teljesítményét egy másik embernek.. csak hát a mikrofon meg az erősítő az végezte a dolgát, úgyhogy elég vicces volt. Mikor már ott álltam a backstage-ben, amúgy is izgatottam, hirtelen rájöttem, hogy pont a rossz oldalon állok, a másik végén kéne lennem a színpadnak, még jó hogy a másik végéhez egy kisebb kitérő vezet, úgyhogy mint egy őrült vágtáztam át valahogy a helyemre, egy kicsit megijedtem hogy most bedöntöm az egészet, de nem volt gond, pont beértem... Jött a közös tánc, majd megint backstage és ruhacsere, ruhacsere után meg loholás a backstage másik végéhez, ahol eredtileg álltam és rájöttem hogy nem lesz ez így jó. Miközben vágtattam a folyosón hallottam egy kisebb szusszanást az előadásunk közben.. valószínűleg én voltam, kicsit rohantam csak... Megint épphogy csak beértem időben, megint jött a tánc, aztán már vége is volt az előadásnak. Jajj de örültem hogy vége, többet nem kell kamerák elé állni, végetért a verseny. Eredményről annyit tudok hogy 100/93,7 pontot kaptunk asszem, vagy valami ilyesmit, a legjobb pedig 100/96,... szal viszonylag jól szerepeltünk. Visszatérve a hotelbe valami kérdőívet kellett kitölteni a kínai nyelvtanulásunkkal kapcsolatban, ezt a Tanárnő segítségével megtettük vacsora közben, majd végeztünk is a mai napra. Az estét a szobatársammal való beszélgetéssel töltöttem... ezt szakította meg egy kopogás, azt hittem hogy megint a szobaszervízes kínai hölgyemény hozta fel nekünk a kajajegyet a holnapi (most már mai, lévén hogy 0:07 van) reggelihez, de nem... 2 tanár állt az ajtóban, elmakogták nekem ilyen kínai-angolul hogy nekem holnap a csapatommal du. 2-kor meetingem van az 1. emeleten mert megyünk vissza az iskolába gyakorlni táncot, ugyanis mi táncikálni fogunk a záróceremónián. Ilyen nincs... mért pont engem, meg a csapatom pécézték ki megint? NEM.TUDOK.TÁNCOLNI! Akkor miért engem? Miért nem az amerikai lányt tolják oda hogy énekeljen valami szépet, vagy miért nem kínaiakkal táncoltatnak valamit? Na mindegy.. bele kell törődjek ebbe is. Inkább megyek és lefekszem.
Ma 9-kor indultunk és mentünk barátság fát ültetni, gondoltam jajj de jó, kapunk egy aranyos kis fát, bedugjuk a földbe, rálapátolunk egy földet meglocsoljuk és akkor az a mi fánk lesz majd. De kezdjük az elejével, kb. egy óra utazás után megérkezett az összes versenyző fele (B csoport, amiben Magyarország is van. Ugye mert A és B csoportra vannak bontva az országok, és eszerint a versenyzők is. Ezért élünk külön az amerikaiktól meg a bulgároktól... pont akikkel még beszélgetnék is...). (Utazás közben amúgy láttunk egy repülő vadászgépet, ami aztán eltűnt a szmogban, de azért érdekes volt.) Ott minden ország kapott egy egyetemista diákot (mert ugye az egyetem környékén volt ez az egész), aki fogta az adott ország nevével ellátott táblát, és magasba tartva mutatta az irányt. Szépen besorakoztunk mögé, aztán jött a fél órás unatkozás, amíg meg nem jöttek az A csoport országainak versenyzői sem. Időközben megérkeztek a szurkolók is, még az A csoport előtt. Beszélgettünk egy keveset a magyar szurkolónkkal, akit amúgy a származása miatt zártak ki a versenyből... kész vicc, aztán meg elindultunk végre a fáinkhoz. Kis csalódás volt számomra, hogy a barátság fa ültetés az annyiról szólt, hogy néhány rendezetten elhelyezett fácskára ráaggaták a nemzetek zászlójának kis bilétáját, és ettől függően nevezhettük a fákat a sajátjainknak. Az ültetés része annyiról szólt, hogy a fák tövéből csak épp annyira volt kikaparva a föld, hogy látszon a gyökerének a legteteje, és a kis földkupacot kellett visszalapátolnunk az eredeti helyére, majd az odakészített vödörnyi vízzel meglocsolhattuk a szerencsétlent. A fánkat még egy 5 percig csodálhattuk, aztán elindultunk ebédelni valami étterembe, aminek furcsa hangulata volt. Cowboy kalapos kínaik mászkáltak mindenfelé hatalmas vasrudakkal, és még maszk is volt rajtuk, mintha valami járvány lenne. Később sikerült rájönnöm hogy mire jó a vasrúd, ezek segítségével szolgálták fel a sült dolgokat, ugyanis megérkezésünk után megrohamoztak minket ezek a cowboy kalapos figurák, a vasrudakon mindenféle finomságokkal, és mindenkitől megkérdezték hogy kér-e az adott valamiből egy kicsit, ha kértünk, akkor egy mozdulattal le tudta varázsolni a rúdról az adott falatot. Persze ha valaki nem volt épp a tányérjánál, akkor kapott, ha tetszik, ha nem. Ezt tapasztalatból mondom, mert amikor éppen a svédasztalnál tartottam seregszemlét a desszert osztagnál, akkor visszatérésemkor egy ízeltlábú sziesztázott a tányérom kellős közepén. Pont ez hiányzott... Valahogy sikerült eltűrnöm a társaságát az ebéd hátralévő részében, bár nem töltött el jó érzéssel a jelenléte. Aztán még épp indulás előtt elkészült valami finom sárgás színű pizza, na mondom most eszek végre egy jó sajtos nyalánkságot! Legalább most már tudom, hogy létezik banános pizza is... Közben jól eltelt az idő, visszagyalogoltunk a hotelbe, aztán ott megint egy fél órás unatkozás után elindultunk a középiskolába, táncot gyakorolni. Az iskolában derült ki, hogy most mindkét táncunkat elő kell adnunk, amik egybe lesznek kötve, csak még kiegészítjük egy kicsit az elsőt. Mindenki repesett az örömtől... Időközben a csapat megfogyatkozott, 12-ből már csak 9-en voltunk itt. 3-an már elindultak hazafelé. Az egyik costa rica-i versenyző elmesélte hogy neki hazafelé az út az valami 24 óra. Chongqing-Peking-valami amerikai város és utána Costa Rica. 3 átszállás, ebből az egyik út az több mint 12 óra, legalábbis elmondása szerint. A szerb srác meg elvesztette az útlevelét, úgyhogy most azt intézi valahol a fővárosban. A harmadik meg valami amerikai csaj, róla nem tudom hogy miért kellett hamarabb elmenni, bár őszintén megmondom nekem nem igazán hiányzik. A próbák közben azt is megtudtuk, hogy a mi előadásunk lesz a legelső a záró ceremónián, ami ha jól tudom 30-án lesz. Végre valami jó hír. Utána hazajöttünk a hotelbe, és megvacsoráztunk. A szobatársamat a csapata ma este elhívta karaokezni, úgyhogy most per pillanat egyedül vagyok itt a hotelszobámba, majd lehet hogy lenézek a lobbiba, hátha van valami, nagyon mással úgysem tudom itt elfoglalni magam, főleg hogy még csak 21:12 van. (Már másnap van.) Eltelt egy kis idő, kb. 22:00-kor a szobatársam rontott be a szobába, megérkezvén a karaoke-ból, mondván hogy ma van a nagy parti, amin szinte mindenki ott lesz, hiszen az utolsó napok egyike a mai itt Chongqing-ben. Aztán amikor lementünk a „gyülekező szobába”, az ottani állapotokat elnézve rájöttünk, hogy nem lesz ma semmiféle parti, úgyhogy inkább visszaiszkoltunk a saját emeletünkre mielőtt ott találnak minket velük. Mivel nem volt jobb dolgunk, ezért átugrottunk a Grand Hotel-be, ahol a szurkolók laknak, megkeresni a magyar szurkoló Liu barátunkat, rég beszéltünk vele, lenne mit mesélni neki. 15 perces séta után megérkeztünk a hotelbe, ahol rájöttünk, hogy ötletünk sincs hol laknak, ebben a 23 emeletes óriás épületben... A vendégszobák pedig a 8-21. emeleten vannak, tehát lenne hol próbálkozni az biztos... inkább leültünk a lobbiba, ami a bejárat mellett van, és megpróbáltuk kifundálni hogy hogyan fogjuk megkeresni őt. 5 perc után szinte csoda történt, barátunk megjelent egy ázsiai szurkolóval az oldalán, éppen kifelé mentek a hotelből, úgyhogy velük tartottunk, elugrottunk a 25 méterre lévő mekibe. Hihetetlen mákunk volt... Majd egy kisebb beszélgetés után kb 1:15-kor visszaindultunk a saját hotelünkbe, kb 2-kor már el is mentünk aludni, lévén hogy holnap (vagyis ma) 8:10-kor találka.
8:10-es találkából szokás szerint 9:00-s indulás lett. Elmentünk megnézni a Dazu-i sziklafaragásokat, amihez 2,5 órát utaztunk, csak odafelé, ebben a slussz poén csak annyi volt, hogy a vezető többet használta a dudát, mint bármi egyébet vezetés közben, szerintem a gázt nem nyomta annyit... de komolyan! Több időt dudált, mint nem. Ezt visszafelé is eljátszotta... Mikor még odafelé megálltunk pihenni, akkor lehetőségünk volt az amerikai lánnyal is szót váltani, megtudtuk hogy holnap este (záró ünnepség) után lesz valami parti, de ő inkább alkohol nélkül szórakozna, úgyhogy elhívott minket, na ez feldobta mindkettőnk hangulatát, amúgy is beszélnem kell még vele, csak az legalább 2-3 órás téma... Kiderült hogy ők valahol rohadt messze (30 km-re tőlünk) laknak, úgyhogy ebből taxizás lesz, elvileg ha 4-en megyünk akkor megússzuk 25 jüenből fejenként, oda-vissza. A Dazu-i sziklafaragások meglátogatása után próbálni mentünk, ami egészen este 9-ig tarott... remek szórakozás volt, vagy 2 órát unatkoztunk míg a többiek próbáltak... 10-re már a hotelbe is beértem, mivel ilyen korai idő van úgy gondoltuk a szobatársammal, hogy elmegyünk ma is meglátogatni Liu-t, de csak ott derült ki hogy nincs hotelen belűl úgyhogy egy meki után hazajöttünk. Beszélgettünk, és azzal is tervezzük folytatni, hiszen most sokáig alhatunk, 12:10-kor lesz csak találka... Csak gondoltam még a napomat gyorsan legépelem, amúgy is 0:23 van már. Jó éjt!
Reggel van, túl vagyunk már a reggelin. Mivel csak 12:10-kor van találka, ezért gondoltuk hogy elég csak 9-kor felkelni, így is tettünk, bár sokat így se aludtunk, 4-ig beszélgettünk, de megérte. Most így 10 óra tájékán itt ülünk a szobába, el kéne kezdeni csomagolni, hiszen az adás is este fog végződni, mire hazaérünk nagyon késő lesz, és nekünk még csak akkor indul a nap... ezen felül holnap reggel 10-ig ki kell csekkolni, úgyhogy össze kéne pakolni. Tudom hogy ebből is az lesz, hogy majd hajnalban bedobálom az összes hozzámtartozó dolgot a bőrőndjeimbe, de azért megyek és elkezdek jelképesen valamit csinálni, el kell valahogy foglaljam magam, még 2 óra van az indulásig...
